Közönséges dió 'Red Livermore' Juglans regia 'Red Livermore'

Termék részletes leírása

Közönséges dió 'Red Livermore' - feltűnő színezetű fajta, amelyet az amerikai nemesítésben 'Robert Livermore' néven tartanak nyilván. A Kaliforniai Egyetemen (Davis) született a 'Howard' × 'Purpurea' keresztezéséből (az INRA Bordeaux intézet anyagából), szabadalmi leírása 2001-ben jelent meg. Termőképességét az oldalrügyeken való termés magas, mintegy 90%-os aránya jellemzi, ezért az egyéves hajtásokon is képes termést hozni. A fa közepes erősséggel nő, szabályos, inkább felfelé törő koronát nevel. Kertekben általában 10–12 m magasra és 6–9 m szélesre nő, idővel kiadós árnyékot ad. Levelei nagyok, páratlanul szárnyasan összetettek, élénkzöldek, tavasszal később fakadnak, mint sok magoncé. Április végén és május elején jelennek meg a zöldes porzós barkák és a feltűnés nélküli termős virágok. A dió nagy, gyakran gömbölyű vagy széles ovális, héja világosabb és vékonyabb falú, a bél belőle többnyire jól kiszedhető. A bél világos, a maghártya azonban vörösesbíbor színű, amely szárítás után is megmarad, és a konyhában apró színes díszítőelemként hat. Íze finomnak mondható, friss fogyasztásra, sütéshez és olajsajtoláshoz egyaránt alkalmas. A dióbél természetes módon telítetlen zsírsavakat, fehérjéket, rostot és ásványi anyagokat, például magnéziumot és cinket tartalmaz.

Közönséges dió- a klasszikus dió, amelyet már évszázadok óta termesztenek. Akár 30 m magasra is megnő. Koronája csaknem gömb alakú, nehéz ágakból áll. Idős törzse világosszürke, mély, szabálytalan, függőleges barázdákkal. A levélkék tojásdadok vagy oválisak, nagyjából 8–12 cm hosszúak. Az egész levél 20–30 cm hosszúra nő, szárnyasan összetett, élénkzöld színű. A levelek kibomlása után jelennek meg a nagy, mintegy 7 cm hosszú porzós barkák és a kisebb, 2-3-asával csoportosuló termős virágok. A termést zöld, csaknem gömbölyű, sima burok rejti. A dió világosbarna színű és igen ízletes. A fa csak kb. 15 éves korában fordul termőre. Gyökérzete nagyon mélyre hatol.

Termesztés:  Magyarországon a napos, jól szellőző fekvések válnak be legjobban, ideális esetben a fagyzugoktól távol, mert a késő tavaszi fagyok károsíthatják a virágokat. A mélyebb rétegű, tápanyagban gazdag, jó vízelvezetésű talaj a megfelelő, kb. 6,5–7,8-as pH-val, nehéz, vizenyős talajon a gyökerek szenvednek. Az ültetés tavasszal márciustól áprilisig vagy ősszel októbertől novemberig végezhető, konténeres facsemetéknél fagymentes talajon ennél tovább is. Az ajánlott tőtávolság nagyjából 8–10 m. A betakarítás többnyire szeptember második felétől októberig tart, amikor a zöld burok felreped, és a dió könnyen kiválik belőle. Szüret után a diót egy rétegben, szellős helyen szárítják, hogy csökkenjen a penészedés kockázata, és a bél megőrizze színét és aromáját. Az érett fa fagytűrése kb. -25 °C, a fiatal fáknak jót tesz a talajtakarás és a törzs védelme a vadrágás ellen. A metszés a nevelő és egészségügyi metszésre korlátozódik, ennek alkalmas ideje a nyár, a hajtások beérése után, mert téli metszéskor a fa erősebben „könnyezhet”, és nő a fertőzések kockázata. Az öntözés főként az ültetést követő első 2–3 évben, valamint aszályos nyarakon a termés telítődésekor fontos, trágyázásra általában elegendő a komposzt és egy tavaszi nitrogénadag. Edényes nevelése csak rövid távon észszerű, mert a gyökérzet gyorsan megerősödik, és sok helyet igényel. Csapadékos tavaszokon felléphet a dió baktériumos foltossága és a levelek gombás foltosságai, a termést a dióburok-fúrólégy vagy sodrómolyok károsíthatják. A korona alatt a juglon hatása érvényesül, ezért a közelében az érzékenyebb növények nehezebben fejlődnek, a gyep vagy a kavics gyakorlatias választás.

Bővebben: A diófák termesztési útmutatója 

Szerző: Nikol | Revízió: 12.1. 2026